Múlt héten kaptam meg a második pofonomat az élettől! Durván a falhoz kent, kellett egy kis idő, míg helyre tettem magamban a dolgokat! Sajnáltam is magamat, amire hajlamos vagyok, bár tudom, hogy nem old meg semmit! Drága férjem mint mindig, most is nagyon sokat tett azért, hogy önmagam legyek újra, hogy emiatt ne adjam fel az álmaimat... Aztán elgondolkoztam azon is, hogy 26 évesen még csak a 2. pofonomnál járok és jobban belegondolva egyik sem volt elviselhetetlen, szóval még akár szerencsésnek is mondhatom magamat! Ez volt az a pont, ahol már tudtam, hogy egy ajtó ugyan becsukódott előttem (bár még az sem biztos, hogy örökre), de egyúttal sok másik kinyílt, és nem, sosem fogom hagyni, hogy ne teljesüljön az álmom! Teljes állású tanár leszek akkor is, ha nincsenek kapcsolataim!
Kép innen
Sajnos vagy sem, ilyen az élet; a célhoz/sikerhez vezető út elég ritka esetben egyenes, legtöbbször hirtelen kanyarokat vet, visszadob, zsákutcába terel, de ha elég kitartó vagy, akkor sikerülni fog!
Keresek és kutatok, de addig maradok ebben a suliban óraadó, elmegyek önkéntes munkába korrepetálni történelmet és szerzek még egy szakot! Néhány órás kiegészítő képzéssel a filozófia szak mellé kapok elvileg etika és emberismeret tanítására jogosító papírt is, ami a közeljövő oktatáspolitikai irányát elnézve jó befektetésnek tűnik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése